Musil évtizedei

Az idei könyvhétre változatlan formában megjelent Tandori Dezső először csaknem négy évtizede kiadott fordítása. 

A mára klasszikussá vált fordítás új kiadásával a XX. század egyik meghatározó regényét tette újra hozzáférhetővé a magyarul olvasó közönség számára az Európa Kiadó. Az, hogy a fordítás „klasszikus”, sok más esethez hasonlóan most sem azt jelenti, hogy „hibátlan”:  Tandori fordításának bizonyos jellegzetességeiről, illetve kétségtelenül gyenge megoldásairól, sőt időnként kifejezett hibáiról már írt egy, a kiadást ismertető recenzens. (S mint egy másik kritikus korábban már rámutatott, a magyar cím is problematikus, hiszen aligha gondolható komolyan,  Musil merő véletlenségből ír férfit, nem pedig embert.) Lehet, hogy érdemes lett volna átfésülni-kiigazítani ezeket a – merő figyelmetlenségből vagy kellően át nem gondolt koncepcióból fakadó – esetlegességeket-tévedéseket; a fordítás azonban velük együtt klasszikus, vagyis a kritikai észrevételek nem változtatnak azon a tényen, hogy majdnem négy évtizede meghatározza ez a fordítás a magyar olvasó Musil-élményét.

Forrás: robertmusil.net

Ugyanezt a szöveget olvashatja tehát a mai olvasó is, akit Györffy Miklós informatív, a Musil-filológia részleteit csak a szükséges mértékig taglaló utószava kalauzol el a Tulajdonságok nélküli kiadásának problémáinak birodalmában. (Talán csak azzal érdemes kiegészíteni az utószót, hogy 2003-ban megjelent Karl Corino alapműnek számító monográfiája az íróról.)

A mai olvasó is a szöveget közreadó Adolf Frisé „olvasóbarát” változatát olvashatja tehát, vagyis olyan változatot, amely az olvasói szempontot szem előtt tartva igyekszik rekonstruálni a töredékben maradt műnek a véglegesség szándékával ki nem dolgozott és el nem rendezett részeit.

A szöveg változatlan kiadásával tehát nagyon fontos történeti értéket, ha tetszik: kordokumentumot vehet kézbe az olvasó. Változatlan kiadásával a könyv óhatatlanul is felidézi azt a kort, amelyben a fordítás keletkezett, a szellemi közegével együtt. (S ebben az összefüggésben végképp szinte jelentéktelennek tűnnek fel a fordítás esetlegességei.)

A hetvenes évek második felében a magyar szellemi élet részévé vált mű olyan közegbe robbant bele, amelyben egyszerre jelentett nosztalgiát és jövőbe tekintést. Kézenfekvő nosztalgikusságát fejezi ki már a cselekmény színhelye, a "császári-királyi", illetve "császári és királyi" Kákánia, még a hetvenes évekbeli, velejéig hazug és perverz változatában is (vö. „Kádár und Kreisky”): azt a birodalmat jelenítette meg, amely jóval tágabb szellemi horizontot kínált, mint akár a trianoni, akár a szovjet birodalom részét alkotó Magyarország (ennek a birodalomnak utolsóként alighanem Fejtő Ferenc állított méltó emléket). S miközben a nosztalgikussággal együtt a (személyes és közösségi) identitás elvesztésének az érzését is közvetítette és világosan artikulálta (a témát a germanisták nemzedékeit inspiráló Széll Zsuzsa elemezte alapvető tanulmányaiban), ugyanakkor a lehetőség tartományát is megnyitotta az olvasó előtt, éspedig legalább két értelemben. Egyrészt Ulrich, a tulajdonságok nélküli férfi a lehetőségérzék képességével van megáldva: „Akiben ez él, nem mondja például: Itt ez vagy az történt, történik majd,  kell történnie, hanem rájön: Itt valami történhetne, alkalmasint vagy okvetlen megtörténhet; s ha valamiről azt hallja, hogy épp úgy van, ahogy van, arra gondol: Nos, lehetne bizonyára másképp is. tehát a lehetőségérzéket olyan képességként határozhatjuk meg, amelynek segítségével elgondolhatunk bármit, ami lehetne is éppen, és nem tartjuk fontosabbnak nála azt, ami éppen van”. (Valószínűleg e kulcsfontosságú mondatban is okkal lehetne kifogásolni a segédigék (az ész segédigéi) által kifejezett modalitások viszonylag nagyvonalú kezelését - könnte – sollte – müsste). Másrészt a regénynek a szerző életében kiadott része is a lehetőségek birodalma, amelyet csak tovább tágítanak a műhöz készült tanulmányok, fogalmazványok és szerzői reflexiók: az értelmezési lehetőségek végtelensége nyílik meg az olvasó előtt.

De a lehetőségeknek ugyanez a végtelensége megnyílik az olvasók egy sajátos csoportja, az írók előtt is. Valószínűleg Musil volt az első olyan jelentős szerző, akinek az esetében – a hátrahagyott feljegyzések publikálásnak köszönhetően – láthatóvá vált az alkotási folyamat írásban valamilyen módon rögzített része. A magyar fordításban megjelenő mű hatását pedig eleve fokozta, hogy a virágkorát élő posztmodern gondolat iránt egyre inkább feléledő érdeklődés által nagy mértékben meghatározott szellemi közeg volt a befogadója. A befejezetlenül maradt regény ezért is tudott akkora hatást gyakorolni (Ottlik-divat kíséretében) az akkoriban a pályája elején járó magyar írónemzedékre. S Musil hatása érthető módon az irónia, a kívülállás gesztusát erősítette – a negatív identitást, de legalábbis az identitás negatív megnyilatkozásait –,  éspedig egy-egy szerzőnek a saját művéhez való viszonyulását illetően is. „...inkább azt mondom el, mi nem ez a könyv. Nem az emberemlékezet óta várt osztrák nagyregény, jóllehet... (...) Ugyanígy nem társadalomrajz. Nem a mindnyájunkat kínzó problémákat tartalmazza, hanem... nem azért író műve, mert ... a feladata (hogy elismételje, amit...), hanem azért, mert és ha ... konstruktív variáció. (Ehhez még hozzátehetjük: mivel ez az összesség szellemében rejlik, ez a könyv idealista, analitikus, alkalmasint szintetikus.) Nem szatíra, hanem pozitív konstrukció. Nem hitvallás, hanem szatíra. Nem pszichológus-ember könyve. Nem gondolkodó-ember könyve (mivel a gondolati elemeket olyan rendbe szedi, amely) (...) Nem sikerszerző könyve, nem sikertelen szerző könyve. Nem könnyű és nem nehéz könyv, mert ez teljességgel az olvasótól függ.” Ezek az Önreklám című hátrahagyott feljegyzésben olvasható sorok ilyen-olyan formában ismételten megjelennek magyar írók műveiben (pl. egy fülszövegben. Az idézett sorokban a „pszichológus-ember” és a „gondolkodó-ember” a már említett recenzens által joggal kifogásolt túlfordításokra példák). Azonban az ironikus távolságtartáson túl másra is rámutat a saját mű negatív megközelítése: a megismerés és kifejezhetőség határaira.

Musil hatása ugyanis a filozófiai gondolkodásban is jelentkezett, mégpedig legalább két területen: az ismeretelméletben és a politikai filozófiában. Mint az Osztrák–Magyar Monarchia filozófiai gondolkodását a magyar olvasóközönséggel megismertető Nyíri Kristóf kidomborítja alapvető jelentőségű tanulmányában, Musil beleütközött a misztikum és az elbeszélhetőség problémájába (s a mű befejezetlensége talán erre vezethető vissza: a befejezetlenség a befejezhetetlenség manifesztációja): ahogyan a Törless iskolaéveinek a főszereplője a regény végén nem tud válaszolni arra az egyszerű kérdésre, hogy ‚mit akarsz?’, hanem csak anyja ölébe hajtva fejét lélegzi be az ismerős parfümillatát, úgy ütközik végső soron a kifejezhetetlenség problémájába a Tulajdonságok nélküli szerzője is. Mint Nyíri oly plasztikusan leírja, Musil (és persze a hasonló gondolatalakzatot követő Wittgenstein) felismeri, hogy a világnak vannak a természettudományos leírás számára hozzáférhetetlen aspektusai, vagyis létezik a misztikum, ám nincs eleve a birtokunkban, hanem megmutatkozhat a racionális nyelvben. A világos misztika szerzője ugyanúgy a kimondhatatlanság problémájába ütközik, mint Wittgenstein ("amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell", hangzik a vendégszövegként is jól ismert mondat), s abban is rokon a gondolkodói beállítódásuk, hogy mindent elkövetnek a rendelkezésre álló eszközökkel ahhoz, hogy elhatoljanak a kimondhatatlan tartományának a határáig. (Tandori megoldása, a „fényes nappal űzött misztika” kifejezés nem tűnik szerencsésnek:  Musil nem a fényes nappal, nem pedig titokban űzött misztikáról beszél, hanem arról, hogy világosan látja a misztikum létezését, és racionális fogalmak segítségével igyekszik megragadni-körülírni).

Forrás: wikipedia.org

A „kimondhatatlan” jelző és az „amiről nem lehet beszélni” szókapcsolat a hetvenes évek magyar nyelvi kontextusában azonban nemcsak, s nem is elsősorban azt jelentette, amit emberi értelmünk ilyen-és-ilyen adottságai miatt képtelenek vagyunk kimondani (Törlesst az imaginárius számok élménye késztette hallgatásra), hanem azt, amit nem szabad kimondanunk vagy elgondolnunk. Azaz egymásba játszott a (filozófiai) antropológiai adottság a történelmi-politikai körülmények szemantikai tartománya. S bár nyelvileg indokolatlanul, de mégsem teljesen alaptalanul annyiban, amennyiben Musil regényének is van történelmi-politikai, de még inkább politikai filozófiai vetülete: Nyíri kidomborítja elemzésében, hogy Musil számára világos: a kiüresedett ideológiák világában mind a puszta tradíció, mind a puszta haladás gondolata krízishez vezet, s olyan környezet kialakításában látja a feladatot, amelyben tradíció és társadalmi innováció, konzervativizmus és felvilágosodás összeegyeztethető, egyén és közösség konfliktusa – Széll Zsuzsa tanulmányaival egybecsengően – orvosolható, összefér egymással a hagyományokba való belegyökerezettség és az aufklérista kritikai szellem (ebben az értelemben lehetségesnek kell lennie harmadik útnak).

Az újra megjelent magyar fordítás kordokumentum-értékéből adódóan a hetvenes évek közegét is megidézi az olvasó előtt, aki számára az elektronikus történeti-kritikai összkiadásnak köszönhetően időközben az életmű értelmezésének gyakorlatilag végtelen, kimeríthetetlen terepe nyílt meg.

Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember I-III.

Budapest: Európa, 2013.

Ford. Tandori Dezső.