Assmann és az opera misztériuma

Néhány hónapja jelent meg az Atlantisz Kiadónál az egyiptológus Jan Assmann Mozart és Schikaneder operájáról, A varázsfuvoláról írott könyve. Az eredeti kiadása 2005-ben jelent meg, így Assmann művét már sokan méltatták, többek között – a Mozartról több emlékezetes tanulmányt és monográfiát is publikáló – Fodor Géza is. De esztétákon és zenetörténészeken kívül a karmester René Jacobs is fogékonynak bizonyult Assmann elképzeléseire: 2010-ben az ő elképzeléseit is figyelembe vevő lemezfelvételt készített az operáról.

Forrás: www.rfi.fr

Kierkegaard-nak a Don Giovanniról a Vagy-vagyban olvasható elemzése óta mindig ünnepi alkalom, amikor szavak és fogalmak mesterei zenei jelenségekről vagy zeneművekről adnak leírást, mintegy negatíve körüljárva a zene tartományát. A néhány rendkívüli találkozás egyikét örökíti meg – Thomas Mann Doktor Faustusa és Roger Scruton Death-Devoted Heartja  – mellett Assmann Mozart enigmatikus operáját elemző könyve. 

Jan Assmann egyiptológus, csaknem három évtizedig volt a Heidelbergi Egyetem egyiptológus professzora. Az egyiptológia mint tudomány pedig mintha még akkor is úgy tűnik, távol áll Mozarttól (és általában a zenétől), ha tudjuk, hogy A varázsfuvola helyszíne Egyiptom. Assmann azonban nem egyszerűen történész és filológus, nem a szövegeket és más forrásokat egyszerűen megérteni akaró és képes filológus, hanem olyan polgár is, akinek a kultúra az otthona: igazi Bildungsbürger is, aki szuverén módon tudja és akarja is értelmezni a filológusként rendelkezésére álló adatokat, a tudósi nyersanyagot. Márpedig Egyiptom már a klasszikus görög felfogásban is különleges területnek, az ősi bölcsesség tartományának számított, s ezért a görög recepcióval ugyanúgy számolnia kell az egyiptológusnak, ahogyan az Egyiptomról alkotott felvilágosodás korabeli felfogással is. Röviden: egyiptológusként azért foglalkozik a szerző Mozart operájával, mer A varázsfuvola „Egyiptom kulturális emlékezetbeli történetének a része”.  

Műértelmezőként Assmann azon kevesek közé tartozik, akik kifejezetten komolyan veszik a szerzői szándékot. Ez jelen esetben azt a látszólag egyszerű fogást jelenti, hogy a könyv szerzője úgy tekinti: A varázsfuvola mint zene és szöveg összjátéka teljes egészében a szerzők szándékait követi, s nem szükséges semmiféle külsődleges segédmagyarázathoz  („patchwork theory”) folyamodni megértéséhez.

Forrás: atlantiszkiado.hu

A könyv elemzéseiből kitűnik, hogy az, ami a beavatatlan elemzők számára fércműnek tetszik, a beavatott számára tudatosan megkomponált szőttes; ami abból adódó esetlegességnek látszott, hogy Mozart népszínház számára írt művet, a mű egészébe rendre szervesen illeszkedő mozzanat. A szerző beszámolója szerint az, amivel ő hozzájárult az opera megértéséhez, „egy, a kutatásban  eddig figyelemre nem méltatott mellékterülettel” való foglalkozásának a hozadéka: ez a terület pedig a XVIII. századi misztériumelmélet. (A témával a Mózes, az egyiptomi című könyvében foglalkozott részletesen.) A korszak misztériumelméletének kutatása pedig a szabadkőművességen keresztül kapcsolódik Mozart operájához. Assmann azonban értelmezői beállítódásából adódóan nem egyszerűen megállapítja a filológus számára hozzáférhető tényeket, hanem az ún. emlékezettörténet vagy kulturális emlékezet nézőpontjából vizsgálva a jelenségeket, azt a kérdést teszi fel: „ki, hogyan, miért és mikor emlékezik, illetve idéz föl valamit?” Jelen esetben ez annak a vizsgálatát jelenti, hogy mit is értettek a kortársak Ízisz misztériumain. „Milyen fajta érdeklődés, milyen motívumok állhattak annak hátterében, hogy akkor nem csupán e misztériumok kutatásával foglalkoztak, de esztétikai fölelevenítésükre, újra-színrevitelükre is vállalkoztak?” Ez a kiindulópont arra a felismerésre vezet, hogy az opera nem egyszerűen tartalmaz egy rituálét – mint mondjuk az Assmann által is említett Parsifal –, hanem maga a rituálé: az opera befogadója egyszersmind egy beavatási szertartás részese. Assmann felfogása szerint ez határozza meg a mű struktúráját („a rituálé az esztétikai forma”), s az alkotók nem is leplezték, hanem kifejezetten feltárták a befogadó előtt ezt a szándékukat. Hogy mégis miért enigmatikus akkor a mű, miért merült feledésbe a beavatás- vagy rituáléstruktúra, azt a misztériumkutatás elsődleges műhelyét jelentő szabadkőműves páholy rövid életével magyarázza.

Assmann értelmezői beállítódásának kulcsszava egy (az analitikus filozófiától kölcsönzött) kulturális antropológiai fogalom, a „sűrű leírás”. (A fordítás egy elhanyagolható hibájának tekinthető a terminus kicsit különös fordítása: „szoros műleírás”, hiszen ez egészen mást sugall, mint a „sűrű leírás”: ez utóbbinak megkülönböztető vonása, hogy szándékot tulajdonít a vizsgálódás tárgyaként választott személynek vagy jelenségnek, azonnal elkezdi értelmezni a cselekedeteit vagy a benne megragadható mozzanatokat, míg a „szoros műleírás” inkább annyit sugall, mint a kutató által hozzáadott értelmezéstől mentesen leírni az adott személyt vagy jelenséget.) Ez jelen esetben az alkotói szándék megfejtését/kifürkészését jelenti. Ezt a szándékot pedig abban véli megragadni – a műről egyébként nagyon részletgazadag, műimmanens értelmezést is adó – szerző, hogy a műnek (a műben való részvételnek) köszönhetően az aktív befogadóban menjen végbe beállítódásának gyökeres megváltozása (a metanoia). Assmann úgy látja, e szerzői szándékot feltételezve magyarázhatók a mű látszólagos esetlegességei, leginkább pedig az az ellentmondás, miért léphetett először Íziszre emlékeztető alakként elénk az Éj királynője (a „csillaglángolású királynő”),  s hogyan tarthat Sarastro olyan szolgát, mint Monostatos. Assmann egyébként eredendő rokonságot lát opera és rituálé között (nem úgy a dráma és a rituálé között); s A varázsfuvola kitüntetettsége a kettősen rituális jellegéből adódik. Felfogása szerint a rituálé-jelleget nem észlelő befogadó esetében pedig az I. és a II. felvonás közti ellentét „erősítette a titokzatos összetettség és a mögöttes jelentésekben való gazdagság benyomását”. (Ez a magyarázat némileg emlékeztet arra, ahogyan Alisdaire MacIntyre,  Az erény nyomában szerzője leírja az erkölcsfilozófiai gondolkodásnak az arisztotelészi etika sémája felbomlása, a telos fogalmának  eltűnése utáni állapotát.) 

Az assmanni felfogás plauzibilitásának próbája végső soron az előadás. S a 2005-ben publikált könyvre 2010-ben meg is jelent a zenei válasz - René Jabosnak köszönhetően. A kifejezett filológiai pontosságra törekvő lemezfelvétel kísérőfüzetéhez Assmann írt ismertetőt, ami azt sejteti, hogy jórészt egybevágnak az ő és a karmester elképzelései. Ennek meghatározó eleme a szöveg és a zene dialógusa. Jacobs interpretálásában mintegy fél órával hosszabb a mű felvétele a megszokottnál, ám a szöveg egyértelműen strukturális elem. A hiányában nem rajzolódik ki az assmanni struktúra: az opera duplex (a religio duplex megfelelője) azt viszi színre, ahogyan a beavatásra várók – az illúzió állapotából az illúzióvesztés, az igazságra való fokain át, a próbatételeket kiállva– eljutnak az igazság felismeréséig, a bölcsességig. Ezzel a babona és a bölcsesség  pólusait jeleníti meg az opera, de a népszínházi környezet kívánalmainak (és a felvilágosodás bizonyos változatának) megfelelően, megjeleníti a társadalmi státus értelmében vett magas és alacsony pólusait is (ez utóbbi kettő között van érintkezés). Ennek az immár négyosztatúságnak megfelel a zenei anyag heterogenitása (négy stílusrétege). 

Forrás: theguardian.com

Jacobs, aki szintén írt ismertetőt a felvételről, azt hangsúlyozza, hogy nincs még egy opera, amely annyit veszítene azzal, ha elvesszük belőle a prózai elemeket, mint A varázsfuvola. Lemezfelvétele ezért deklaráltan  hangjátékszerű, s nemcsak annyiban, hogy  gyakorlatilag csonkítatlanul tartalmazza a felvétel a prózai szövegeket, hanem abban az értelemben is, hogy nincs éles ellentét a prózai és az énekhang között (Sprechstimme – az átmenet kontinuitása különösen különösen jól érzékelhető a három hölgy esetében.) Ahhoz, hogy világosan kirajzolódjék az opera összetett struktúrája („varázsmesébe csomagolt beavatási rituálé és az antik szerelmi regény mintájára írott szerelmi költemény”), elengedhetetlenül szükségesek a prózai részek. A mű befogadásának teljességéhez viszont valószínűleg ugyanígy hozzátartozik a színpad és a nézőtér mint a rítus helyszíne; bármilyen kifinomult hanghatásokkal jelenítse is meg a képzeletbeli Egyiptomot, a cd-felvétel erre önmagában nem lehet képes – ez viszont indirekt módon Assmann tézisét támasztja alá a darab rituális jellegéről: ennek az értelmezésnek elsődleges közege a színház.

Jan Assmann: A varázsfuvola. Opera és misztérium

Budapest: Atlantisz, 2013

Ford. Tatár Sándor