Hannah Arendt totalitarizmussal kapcsolatos vizsgálódásai óta közhely, hogy a XX. század két jelentős totalitárius mozgalma, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus egy tőről fakad és összehasonlítható egymással. Belátásának igazságát alátámasztja Vaszilij Grosszman néhány hónapja magyarul is megjelent műve, az Élet és sors.
Főműve írásakor valószínűleg nem ismerte Vaszilij Grosszman Arendt eredetileg 1951-ben megjelent művét, de megközelítésmódjuk hasonlósága szinte magától adódik a történelmi tapasztalat hasonlósága miatt. Bár – mint Arendt nyomatékosan felhívja rá a figyelmet – a totalitarizmus nem redukálható egyszerűen a rasszizmusra, az antiszemitizmusra, az imperializmusra vagy a kommunizmusra, Németországban és Oroszországban zsidónak lenni (a köztük elhelyezkedő véráztatta országokról nem is beszélve) mégiscsak kivételes helyzetet jelentett, s nemcsak abból a szempontból, hogy a nemzetiszocialista és a bolsevik uralom egyaránt ellenségnek tekintette a zsidóságot, hanem abból is, hogy kisebb-nagyobb mértékű kívülállása miatt a zsidóság a társadalom többi réteghez képest inkább volt képes kívülről szemlélni a társadalom működését.
A Háború és békét épp a regény kedvéért kétszer is elolvasó szerző regényének ritmusát is ez a személet szabja meg: váltakoznak a német és szovjet színtereken zajló eseményeket ábrázoló mozaikdarabok, amelyekből – kirajzolódik a teljes panoráma. (Valóban teljes képet az előzményeket tartalmazó regénnyel, az 1954-ben publikált Az igaz ügyérttel kap az olvasó.) Kirajzolódik belőlük, ahogyan a totalitárius társadalmak különböző szintjein egyöntetűen (habár a társadalom felsőbb szintjein más és más módon) érvényesül a totalitarizmusnak a személyt a szabadságától megfosztó személytelen – bár nagyon is konkrét személyek által működtetett – mechanizmusa.
Mintaképéhez, Tolsztojhoz hasonlóan Grosszman tágabb, úgyszólván filozófiai perspektívát kíván adni művében. S nemcsak a totalitarizmusok közvetlen egybevetése ad példát a személyfölötti mechanizmusok ábrázolására, hanem a főszereplő Strum alakjának bemutatása is. A természet alapvető törvényeit tanulmányozó fizikus ugyanis egyrészt kénytelen a mindennapi hadicélok szolgálatába állítani tudását, másrészt belátásai birtokában mintegy kívülről látja a társadalmi mozgások esetleges, megismerhetetlenül változékony mechanizmusait (fizikusi világképének meghatározó elemei természetesen az einsteini relativitáselmélet és a Heisenberg-féle határozatlansági reláció), s ebből a perspektívából a totalitarizmus sem szükségszerű jelenségként tűnik föl, hanem egy működési mechanizmusnak a lehetséges sok közül. Hogy a politikai-morális dilemmák középpontjában álló és a társadalmi mechanizmusok megértése lehetséges letéteményesének tekintett fizikus alakja mennyire meghatározó volt a kor szellemi életében, jól mutatja, hogy az Élet és sors megírását követő évben megszületett Dürenmatt e dilemmákat a paradoxonokig feszítő drámája, a Fizikusok.
Az ábrázolt téma – ha nem is a látásmód – tekintetében kézenfekvően kínálkozik a sokak által kiemelt párhuzam Grosszman és Alekszandr Szolzsenyicin között. Az Élet és sors 1960-ban készült el, a gulágok világát rabként belülről ismerő író 1962-ben írta meg az Ivan Gyenyiszovics egy napját.
Grosszmann művének magyarra átültetése páratlan fordítói teljesítmény, amelyért a Gulag szigetvilágot is fordító Soproni Andrást illeti elismerés. Hetényi Zsuzsa részletes, a lényeget azonban mindig pontosan megragadó, informatív utószava pedig kiválóan segíti az olvasót a mű világának megértésében.
Vaszilij Grosszman: Élet és sors
Budapest: Európa, 2012
ford. Soproni András
(Grosszman munkásságáról részletesebben itt tájékozódhat az olvasó.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése