Quasi liber et fictura (A rózsa neve átdolgozott kiadása)

Több mint harminc évvel regénye megírása után Umberto Eco művének átdolgozott kiadását tarthatja kezében az olvasó. Mivel azonban a szerzői előszóból kiderül, hogy lényeges változtatás nem történt az első kiadáshoz képest – az esetleges apró különbségekkel (pl. a latin nyelvű idézetek számának megritkításával nem érdemes foglalkozni) –, ezért változásról tulajdonképpen csak a befogadó közeget illetően beszélhetünk.  

Forrás: Wikipedia

A regény sikerének – a befogadói közeget illetően ugyanis talán ez az első kiemelendő mozzanat – a kulcsa minden a mű minden szintjét átható játékosság. E játékosság már magában a  detektívtevékenységben (azaz az elme tornájában) megnyilvánul, de az elbeszélés sokszorosan közvetett – ha tetszik, Roger Bacon optikai töprengéseit tükröző – technikájában is tetten érhető.

A középkorias gondolkodás, a középkorias játékosság talán mégis a cselekmény terének a berendezésében ragadható meg a leginkább a detektívregény szintjén: abban, hogy a szerző nyilvánvalóan csak a mnemotechnika mesterségét, az ars memoriaet valóban mesteri szinten alkalmazva rendezhette be oly aprólékosan a középkori helyszínt, a legkisebb félreeső zugtól a labirintus járataiig.

A játékosság nyilvánul meg abban is, hogy a regény (nyitott műként) az olvasót is aktívan bevonja a detektívmunkába, s nemcsak úgy, hogy az óhatatlanul is belehelyezkedik Sherlock Holmes és Dr. Watson (Guillelmus de Baskerville és Adso) nyomozásába, nem is csak azzal a fogással, ahogyan az elbeszélő lépésről lépésre bevezeti őt a számára nagy valószínűséggel ismeretlen világba, hanem abban is, hogy az olvasónak a szöveg megértéséhez meg kell fejtenie az egyes, ilyen-olyan kontextusban idézett mondatokat (vagy azok eredetét) mint jeleket, azaz ha tetszik, a szövegen túli szöveget, metaszöveget kell alkotniuk.

S a könyv frissített változata ebből a szempontból, ha nem is önmagában, de tágabb kontextusban, úgyszólván a korszellem (Zeitgeist: Eco felfogásában akár a puszta kölcsönhatások sora) tekintetében mégiscsak tartogathat meglepetést az olvasó számára. Ami a regény megírása idején még némileg botrányos felfogásnak számított, nevezetesen hogy a szövegek (könyvek) nem a valóságról, hanem más szövegekről (könyvekről) szólnak ("Nein, gerade Tatsachen gibt es nicht, nur Interpretationen. Wir können kein Faktum »an sich« feststellen: vielleicht ist es ein Unsinn, so etwas zu wollen. »Es ist alles subjektiv« sagt ihr: aber schon das ist Auslegung, das »Subjekt« ist nichts Gegebenes, sondern etwas Hinzu-Erdichtetes, Dahinter-Gestecktes."), vagyis a kiküszöbölhetetlen intertextualitás, a hyperlinkeken közelekedő mai olvasó számára a hétköznapi élet magától értetődő ténye.

Escher: Relativity. Forrás: http://www.thinkthe.me/

Könyve első kiadásához írott utószavában Eco kitér arra, hogy Jorgét, a könyvtáros alakját Jorge Luis Borgesről mintázta, mondván, “könyvtár plusz vak ember semmiképp sem eredményezhet mást, mint Borgest”, enigmatikusan hozzátéve: “mert aki adós, fizessen”. De mivel adós Borges, miért kell megfizetnie? Hiszen inkább fordítottjáról lehet szó, arról, hogy hogy ti. Eco adósa Borgesnek – magán a könyvtáros alakján kívül a labirintus és a könyvtár eszméje, továbbá a tükrök alkalmazása mind-mind őt idézi valamiképpen.

A rózsa neve első és az átdolgozott kiadása közti valószínűleg különbség nem a néhány esetleges  javításban, néhány latin kifejezés kihúzásában ragadható meg, hanem Borges alakjában. Miért is kell megfizetnie Borgesnek? Erre a Borges, én és a hatásiszony című, 1997-ben írt  tanulmány ad választ: Borges semmit sem talált ki, ilyen értelemben teljességgel hiányzott belőle az eredetiség, s ezt ő maga is büszkén vállalta volna: azaz Borges, az “őrült könyvtáros” az egyetemes kultúra adósa, aki csak a maga módján rendezte el az eleve adott anyagot (Qu'on ne dise pas que je n'ai rien dit de nouveau, la disposition des matières est nouvelle. Quand on joue à la paume c'est une même balle dont joue l'un et l'autre, mais l'un la place mieux. J'aimerais autant qu'on me dise que je me suis servi des mots anciens. Et comme si les mêmes pensées ne formaient pas un autre corps de discours par une disposition différente, aussi bien que les mêmes mots forment d'autres pensées par leur différente disposition. – Pascal: Pensées). Mint Eco az emlíett tanulmányában fogalmaz: Borges "játékszernek használta az egyetemes kultúrát". S A rózsa neve is pontosan ettől játékos mű, Borges ebben hat leginkább Ecóra. Játékszerük az egyetemes kultúra, az örökség. Az egyes tetten érhető vagy tetten érhetőnek vélt hatások ebből vezethetők le (vagy ebből van értelme eredeztetni őket). Vagyis az irodalmi műveket illetően a szerző, a mű és a befogadó intencióján kívül mindig figyelembe veendő az intentio intertextualitatis is: Eco az első kiadás óta eltelt időszakban tudósként reflektált a regénye által kifejtett s benne testet öltő hatástörténetére.

Másrészt az azóta eltelt időszakban a számítógépek és az internet okozta kommunikációtechnológiai változás következtében megváltozott a könyvtár fogalma: miközben egyre elfogadottabbnak számít az a gondolat, hogy a technológiától amúgy idegenkedő Borges az internet feltalálója az egyetemes könyvtár, a nem felejtés  és a vég nélkül írható enciklopédia gondolatával, Eco regénye egy fizikailag létező könyvtár őrévé teszi meg őt, akinek ténylegesen hatalmában áll megakadályozni az információ szabad áramlását.

Forrás: Guardian

A regény összetett játékossága abból is fakad még, hogy a szerző nem megtéveszti, hanem léprecsalja az olvasót. Nem új ténnyel, nem a történelem lehetséges más menetével igyekszik megismertetni az olvasót, hanem Arisztotelész Poétikájához – a fennmaradt részéhez) – híven olyan cselekményt sző, amely a valószínűség szerint akár meg is történhetett volna, s nem hipnotizálni akarja fiktív tényekkel az olvasót. Ráadásul még a dráma arisztotelészi egységéhez is tartja magát a szerző: adott a monostor zárt tere, a cselekmény (a nyomozás) egysége (bármennyi elágazást tartalmazzon is), csak az idő igazítódik a monostorhoz: hét nap alatt játszódik (csak a hetedik nap nem a nyugalomé, hanem az ekpyrósisé), s a napok a bencés életritmus szerint tagolódnak. A játékosságában azonban van egyfajta (ha tetszik újfent Arisztotelészhez kötődő) kényszer, amelyről ő maga is beszámolt az utószavában: ha szerepet szánt a szemiotikának  a regényben (márpedig szervezőelv), a regény (ha tartani akarta magát a valószínűség elvéhez) nem játszódhatott máskor, mint Ockham idejében – hiszen korábban nem létezett, később pedig nem lett volna újdonság az a fajta jelelmélet. Márpedig Arisztotelész műveinek európai újrafelfedezése nélkül nem lett volna ockhami nyelvelmélet, illetve általában a mai értelemben vett logika sem. Eco többször megemlíti, hogy  csak viszonylag későn derült ki számára, hogy Jorge a gyilkos. Azaz a könyvtár + vak könyvtáros = Jorge képlet kiegészítendő azzal, hogy a szemiotika miatt előfeltétel Arisztotelész ismerete; márpedig a Filozófus műveinek a megismerése – Ivan Illichtől tudhatóan – a könyv fogalmának átalakulását, a könyvlap mai értelemben vett könyvtükörré változását idézte elő (épp a logikai okfejtések vizualizálásának szükséglete miatt), életre hívva a commentatori tevékenységet, amelynek következtében átalakul az auctor autoritasa (előfordulhat, hogy a nevetségesség színében tűnik föl a szerző) – egészen másként hangzik az "est, est, non, non" ("az igen igen, a nem nem" – Mt 5,37), mint a sic et non. Borgesből valószínűleg ennek az átalakulásnak a következtében lett a gyilkos Jorge – a nevetés fogalmáról pedig, ahogyan a társadalom és a kultúra különböző rétegeiben és szintjein megnyilvánul, minden továbbit elmond a regényben a szerző (intertexutálisan Bahtyin).  Vagyis egy látszólag semleges döntés (a szemiotika szerepeltetése) a valószínűséget követő cselekményszövésben egyenesen vezet a Vilmos és Jorge  szembeállításához, anélkül, hogy Jorge gondolatvilága is ugyanolyan részletesen kibontakoznék a regényből, mint Vilmosé. 

Forrás: wikipedia

Forrás: www.cathar.info

A kifejezetten barokkosan burjánzó, “lézengő típusú” Eco szövegének magyar fordítása most is lenyűgöző, amilyen negyed századdal ezelőtt is volt. A fordítótól is megköveteli a szöveg a menmotechnika mesteri alkalmazását: s nemcsak azért, mert a szerző rendkívül aprólékosan rendezi be a regényét, hanem azért is, mert a szerző ráadásul kifejezetten szereti a fordító tűrőképességének határait feszegető listákat is, melyek aztán Rabelais-i ihletettségű leírásokba burjánzanak át. De más szempontból is  próbára teszi a regény a fordítót. A szöveg a filozófia és a rhétorika dialógusa is: a regény gondolati vázát a Guillelmus de Ockhamről mintázott Vilmos filozófiai okfejtései adják (az intellektuálisan úgyszólván ártatlan Adso szavaival), ám a cselekményt szövő más beszédszituációkban  a rhétorika, illetve a beszédaktusok és a konverzációs implikatúrák veszik át az irányítást (azaz mindkét terep a maga módján sokértelmű): Vilmos és Abbo apát beszélgetései hemzsegnek a rejtett utalásoktól és a reservatio mentalistól (Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájában olvashatunk ilyen párbeszédeket a fejedelem követei és a Porta képviselői között); egészen más, de ugyanebbe a tartományba tartozó jelenség, amikor az inkívizítor Bernardus Guidonis szofista érveléssel csőbe húzza a tanulatlan kancelláriust, hogy    eretneket konstruáljon belőle. (Ebben talán Carlo Ginzburg tényleges létező források alapján készült  A sajt és a kukacokja szolgálhatott modellül Ecónak.) A regény tehát a nyelvről mint a jelek alkalmazásának a terepéről, e jelek működéséről szóló tanulmány is. (Ezért eleve reménytelen képi adaptációját elkészíteni – ha ténylegesen készült is film belőle.)

A nagyszerű könyv szép kiadásának talán csak egy fogyatékossága van: az első kiadásban szerepeltek Klaniczay Gábor az olvasó tájékozódását segítő jegyzetei, melyek kimaradtak ebből az átdolgozott kiadásból. Noha Eco mindent megtesz azért, hogy az olvasó előzetes ismeretek nélkül is élvezhesse a regényt, és ezért tolakodásnak tűnhet bármiféle jegyzetapparátus, az olvasó mégis sajnálhatja, hogy az átdolgozott kiadásban már nem lapozhatja föl. Viszont így egyáltalán nem tolakodik semmi a nyitott mű és a nyitott befogadó közé.

Umberto Eco: A rózsa neve, Budapest: Európa Kiadó, 2012, ford. Barna Imre (átdolgozott kiadás, a szerző új előszavával)

Umberto Eco: La Mancha és Bábel között. Irodalomról, Budapest: Európa, 2004, ford. Barna Imre és Gecser Ottó

A további tájékozódáshoz: 

Bahtyin, Mihail Mihailovics: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája, Budapest: Európa, 1982, for. Könczöl Csaba

Ginzburg, Carlo: A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe, Budapest: Európa, 2011(2), ford. Barna Imre, Gál Judit, Galamb György János

Bondanella, P. E. (2009). New essays on Umberto Eco. Cambridge, UK: Cambridge University Press.

Haft A.J., J.G. White & R.J. White (2000). The key to The name of the rose : including translations of all non-English passages. Ann Arbor: University of Michigan Press.

Illich, Ivan (2001): A szöveg szőlőskertjében : Kommentár Hugo de Sancto Victore didascaliconjához, Budapest : Gond-Cura Alapítvány Palatinus, ford. Tóth Gábor

Világosság 2007/2-3