Az ECM-nél megjelent dupla lemezen Alexei Lubimov értelmezésében hallhatjuk Debussy zongoraciklusát, amellyel műfaj tekintetében Bach és Chopin örökébe lépett a szerző, ugyanakkor el is szakadt tőlük: míg elődeinek kifejezetten a különböző hangnemek körbejárása volt a célja, addig Debussy magától a tonalitástól szakad el folyamatosan. S e tonalitástól elszakadó szerző műveit historikus előadásban halljuk a lemezeken. (A nyáron Sir Simon Rattle szintén historikus felfogásban vezényelte A tengert – erről azonban még nem készült lemezfelvétel.)
Abban az értelemben historikus a a Lubimov-féle megközelítés, hogy – mint a lemezborítón található ismertetőben olvashatjuk – a művész előadó igyekezett kifejezetten Debussy zeneszerzői elképzeléseit figyelembe véve kiválasztani a hangszereit: a Préludes I. és II füzetét két különböző zongorán játssza, melyek hangzásbeli adottságai jól illeszkednek az alkotás folyamata közben a zeneszerzői felfogásban bekövetkezett változáshoz: a tonalitáshoz viszonylag jobban kötődő első sorozat darabjait világosabb, áttetszőbb hangzást adó zongorán halljuk (egy 1913-as Bechsteinon), míg a második kötet tonalitásban jóval elmosódottabb darabjait ennek megfelelő hangszeren (egy 1925-ös Steinwayn). Éppen ezért külön érdekes hangzás adódik akkor, amikor a két, kissé különböző hangú zongora egyszerre szól: a Három noktürn Ravel-féle, illetve az Egy faun délutánja maga a szerző által készített átiratában. (A négykezesekben Lubmiov partnere tanítványa, Alexei Zuev).
A zenekari darabok átirataiból világosan kitűnik az előadók által választott historikusságnak a jelentősége: hangzásukkal ezek a hangszerek bizonyosan hozzájárulnak a szimfonikus zenekari hangzás illúziójának a felkeltéséhez, illetve érzékeltetik azt, hogy Debussy esetében bizonyosan nem választja el nagy távolság a zongorában gondokodó zeneszerzőt a zenekarban gondolkodótól. Alátámasztja ezt a Pelléas és Mélisande esete is: Debussy 1893-ban komponált eredeti változatában egyetlen zongora kíséri az énekeseket, s csak hét év múlva készítette el a szerző a zenekari változatot. (A lemezen 1925-ben készült Pleyel-zongorát hallhatunk.)
A zongorák kiválasztása azonban az előadói értelmező munkának csak egyik része. A másik fele az előadásmód megválasztása: a játékmód, noha maguk a darabok gyakran az improvizáció illúzióját keltik, ritmikailag rendkívül feszes: ez a ritimikai feszesség, a zenekarszerű hangzással párosulva, azt a Debussyt tárja a hallgató elé, aki tudatosan utasította vissza az "impresszionista" megjelölést.
E sajátosságainak köszönhetően a felvételben örömüket fogják lelni azok is, akik Wagner felől közelítenek Debussyhez, és azok is, akik a jazz fontos ihletőjét (és a jazz, illetve a ragtime jelentőségének korai felismerőjét) látják elsősorban a zeneszerzőben. A kiváló jazz-lemezeiről is ismert ECM hagyományaihoz jól illeszkedik a Lubimov játékmódja.
Claude Debussy
Préludes
Alexei Lubimov
ECM New Series
2012
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése