Epiktétosz lélekterápiája

"Tegyük fel, hogy a hatalom birtokosa kijelenti: "Szentségtörőnek és istentelennek nyilvánítalak" Mi történt veled? "Szentségtörőnek lettem nyilvánítva."" – Semmi más? – "Semmi más." (I.29.50.)

Forrás: theguardian.com

Többek között ezt tanítja az állhatatosságról a sztoikus Epiktétosz, akinek a művei immár hiánytalanul olvashatók egy kötetben magyarul, Steiger Kornél fordításában. Epiktétos Kézikönyvecskéje több mint hetven éve jelent meg Sárosi Gyula fordításában, Kerényi Károly előszavával. (Léteznek a műnek korábbi fordításai is, de itt nem szükséges foglalkozni velük.) Az eredetileg nyolc könyvből álló Beszélgetések azonban – egy Bollók János által fordított rövid, s a könyvben szintén átdolgozott fordításban megjelenő részlet kivételével – most jelent meg először magyar fordításban.

Az, hogy csak „a sztoikus bölcs breviáriuma” volt olvasható eddig magyarul, Epiktétosz recepciója szempontjából árulkodó: a hagyomány a rövidebb műnek szentelt nagyobb figyelmet, mivel a kivonatos mű – állapítja meg a jegyzeteket és utószót is író Steiger Kornél – „filozófiailag nincs elkötelezve egyetlen iskola metafizikai előfeltevéseinek sem": azaz az antik-pogány és a keresztény világképbe is beilleszthetőnek bizonyult. Az Epiktétosz gondolkodásának átfogó bemutatására törekvő filozófiatörténésznek ebből következően komoly rekonstruáló-elemző munkát kell végeznie. 

Steiger ugyanazt a megközelítésmódot alkalmazza a négy könyv terjedelemben fennmaradt Beszélgetések, mint Platón Állama esetében: értelmezése szerint a sztoikus filozófus lélekterápiát művel. Míg Platónnál a hagyományosnak számító felfogástól markánsan különbözőnek látszik, addig Epiktétosz esetében mintha pontosan a hagyományt követné a lélekterápiai megközelítés. Nem bizonyulhatna-e azonban termékenynek itt is a hagyomány ellenében értelmezni a filozófus munkásságát, azaz jelen esetben politikai-filozófiai üzenetet hordozóként értelmezni a szöveget? S nem lehetséges-e, hogy maga Steiger is e megközelítés lehetőségére irányítja burkoltan a figyelmet, miközben a szöveg felszíne a lélekterápiai megközelítést sugallja?

A hagyomány természetesen nem tekinti politikai gondolkodónak Epiktétoszt – például Leo Strauss és Joseph Cropsey említést sem tesznek róla a politikai filozófia történetét feldolgozó kézikönyvükben. Epiktétosz gondolkodásának egyik kulcsfogalma azonban a „szabadság", ha nem kifejezetten a politikai értelemben vett szabadságról van is szó. „A platóni-arisztotelészi lélekelmélettől eltérően, a sztoikus filozófia egy olyan etikai személyiség modelljét alkotja meg, akinek a külső valóságtól való állandó fenyegetettség közepette kell megőriznie saját integritását" – írja Steiger. Márpedig az embert mint racionális lényt csakis az embertársai, azaz a közösség, a polisz felől érheti fenyegetés (hiszen a természet veszélyei nem az erkölcsi integritását, hanem a fizikai létét fenyegetik.) Epiktétosz, az egykori rabszolga szerint az ember „természettől fogva akadályozhatatlan és kényszeríthetetlen szabad választással rendelkezik” (I. 17.21.), ezt a képességet pedig Zeusz garantálja („lelkünk az istenség részeként és darabjaként össze van kötve az istennel és hozzá van kapcsolva” – I. 14.6.), azaz az egyes ember a Zeusz által kormányzott világrend része. A szabad választás képessége ezért az egyén elidegeníthetetlen – mert a közösségtől független – része. 

Forrás: mifil.hu

„Az én szabad elhatározásomnak embertársam szabad elhatározása épp olyan közömbös, mint a párája vagy a teste. Mert ha a legteljesebb mértékben egymásért születtünk is, azért mindegyikünk vezérlő értelmének megvan a maga külön hatalmi köre. Ha nem így volna, akkor embertársam gonoszsága nekem is kárt okozna. Márpedig az istenség nem akarhatta, hogy másnak módjában álljon engem szerencsétlenné tenni” – fejtegeti az Elmélkedésekben az Epiktétoszt Szókratésszal és Khrüszipposszal együtt emlegető Marcus Aurelius (VIII.56.). A sztoikus uralkodó esetében persze tény, hogy a belső szabadság összeegyeztethető volt a külső cselekvéssel, de ez Epiktétosz esetében sincs másképp: a logika elsajátítása (I.16 10-12) nem önmagáért a megismerésért fontos, hanem azért, mert az első lépést jelenti (a helyes emóciót kiváltó) cselekvéshez vezető úton: azaz az értelem helyes használatában, a tudásban megnyilvánuló egyéni szabadság a helyes cselekvés  előfeltétele. 

De vajon csakugyan mindig megszabadító-e a tudás? – kérdezi Isaiah Berlin (Berlin 2002, 252). Mint A szabadság két fogalma című tanulmányában bemutatja, előfordulhat, hogy a zsarnok képes rávenni alattvalóit, hogy eredeti vágyaikról lemondva, az általa kitalált életformát fogadják el, arra vágyjanak – s ez pedig a politikai szabadság kifejezett ellentéte volna, miközben a definíció szerint (hiszen vágynak rá) beteljesíti a szabadságukat. „Szabad az, aki úgy él, ahogy akar, akit sem kényszeríteni, sem akadályozni, sem erőszakkal rávenni valamire nem lehet, akinek a késztetéseit  nem béklyózza semmi, törekvései célt érnek, ha valamit hárít, nem botlik mégis belé” – írja Epiktétosz a szabadságról szóló fejtegetései elején (IV.1.1.) A szerteágazó fejtegetésnek csak kiindulópontját jelenti ez a szabadság negatív fogalmát idéző meghatározás, Berlin diagnózisa azonban mindenképpen találónak látszik: az, hogy valamilyen szempontból meggyőzőnek tűnik a kijelentés, hogy a rabszolga szabadabb lehet az uránál, a szabadság hétköznapi, ismerősebb fogalmából meríti rhétorikai meggyőző erejét, abból, amely szerint a rabszolga a legkevésbé szabad ember; az erkölcsi, a fizikai, a politikai és a jogi értelemben vett szabadság – mondja Berlin – nem homonímák, s ha nem olyan jelentést tartunk szem előtt, amely mindegyik aspektust valahogyan magában foglalja, akkor tartani lehet attól, hogy az egyik jelentés túlsúlyba kerül a többihez képest. Erre tartja jó példának a külső tényezők jelentőségét szublimáló Epiktétoszt. Berlin diagnózisa különbségtevéssel zárul: egy dolog jónak tartani a tudást, más dolog azt állítani, hogy szükségképpen minden szituációban összhangban áll a szabadsággal, főleg, hogy következnek egymásból. Mint mondja, ez utóbbi talán abból az optimista megközelítésmódból fakad, hogy mindennek, ami jó, összeegyeztethetőnek kell lennie egymással, esetleg szisztematikus módon következniük kell egymásból; ám hozzáteszi: ez nem evidensen igaz, sőt, az egyik legkevésbé plauzibilis elképzelés, melyet valaha is vallott mély és nagy hatású gondolkodó. 

Suetonius beszámolója szerint egy politikai természetű per tárgyalása miatt, Domitianus császár minden filozófust kitiltott Rómából – köztük az akkor már teljes jogú polgárként tanító Epiktétoszt is. A filozófus így száműzetésben, az Augustus által alapított Nikopoliszban élt haláláig, i. sz. 135-ig. Az Arrianosz által összeállított Beszélgetésekben a nikopoliszi tevékenysége idején kifejtett  tanításai olvashatók.  Annyi mindenképpen bizonyos, hogy az ő esetében is a filozófusok és az állam megromlott viszonya nyilvánul meg. Epiktétosz írásaiból kevés filozófus hatása ragadható meg egyértelműen. A Beszélgetések azonban már a formát tekintve árulkodó: nyilvánvalóan az ifjúság megrontásának vádjával bíróság elé állított Szókratészt idézi. „...nem másban fáradozom, mikor köztetek járok, mint abban, hogy ifjatokat-öregeteket meggyőzzem: ne törődjék előbb, és ne is olyan buzgón, testével, vagyonával, mint a lelke lehető legjobbá tételével; mondván, hogy nem a vagyonból lesz az erény, hanem az erényből a vagyon és minden más jó az ember számára, a magánéletben is a közéletben is. Ha ezt mondván, megrontom az ifjúságot, akkor lehet, hogy az ilyen beszédek ártalmasak; ha pedig azt állítja valaki, hogy másról beszélek és nem ilyesmiről, annak a szava semmit sem ér” – fogalmaz a Védőbeszédben Szókratész (XVII), Epiktétosz pedig kifejezett törekvésként fogalmazza meg a maga számára, hogy ne legyen alábbvaló nála (I.2.36.) A hatalom pedig – az athéni és a római egyaránt – joggal tartotta a maga szempontjából veszedelmesnek, hiszen – Allan Bloom nevezetes mondását idézve – az egyedül az ész autoritását elismerő filozófia felforgató. Az Államot elsőként angolra fordító filozófus hozzáteszi: „A gondolatszabadság joga politikai jog, s létezéséhez léteznie kell az e jogot elismerő politikai rendnek is.” (Bloom, 1987, 258.)

A hagyományban azonban Epiktétosz kifejezetten a befelé forduló bölcs megtestesítőjének számít, s okkal, hiszen a szabadságot a tőlünk függő dolgok (véleményalkotás, stb.) tartományában tartja értelmezhetőnek, e szabadság érzelmi előfeltétele pedig a nem tőlünk függő dolgoktól való eloldódás („Rajta, Epiktétosz, vágasd le a szakállad!” – Ha filozófus vagyok, azt felelem: „Nem vágatom le.” – De akkor lefejeztetlek!” – Ha jól esik neked, fejeztess le.” (I.2.29.)). Ezt az eleve benne rejlő tendenciát valószínűleg felerősítette a hagyomány. A Steiger által láthatóan mintaképnek tekintett Pierre Hadot szerint Marcus Aurelius elődjénél markánsabban fogalmazza meg bizonyos kijelentéseiben az epiktétoszi álláspontot, mint maga Epiktétosz: „a külső dolgok nem férnek hozzá a lélekhez” (IV.3.10)”, stb. (óvatosan hozzáfűzve, hogy a Beszélgetéseknek csak a fele maradt fenn). Ő az, aki „fellegvárként” (akropolisz) írja le az emberi lelket: „Gondold meg, hogy vezető értelmed, ha önmagába zárkózva beéri azzal, hogy semmit ne tegyen, amit nem akar, még akkor is bevehetetlen erősség, ha nincs oka rá, hogy ellenséges legyen. Hát még, ha megfontolt körültekintéssel ítélkezik valamiről! Ezért a szenvedélytől megtisztult értelem valóságos fellegvár. Az embernek nincs ennél biztosabb menedéke, hiszen, ha ide húzódik, továbbra is megközelíthetetlen. Aki ezt nem látja be, az tudatlan, aki pedig belátja, de nem húzódik oda vissza, az szerencsétlen.” (VIII.48). Berlin szerint ebbe a „(belső) fellegvárba” húzódnak be azok, akik külső akadályokba ütközvén a vágyaiktól való megszabaduláshoz folyamodva – ha a lábon tátongó seb csak nagy áldozatvállalás árán gyógyítható, inkább a láb levágatását választva – vélik megőrizhetni szabadságukat."

Abban, hogy az utószót író Steiger ugyanúgy, ahogyan az Állam esetében, Epiktétosz munkásságának megközelítésekor is a lélekterápiai megközelítést alkalmazza, a többi aspektust háttérbe szorítva, mintha szintén ez  a belső fellegvárba való visszahúzódás volna tetten érhető. Mintha a lélekben zajló folyamatok elemzése jelentené számára azt, a biztonságot nyújtó terepet, amelyben megőrizheti filozófusi integritását. Úgy tűnik, mintha a lélekterápiai megközelítésben mutatis mutandis a Max Weber-i értelemben vett, az evilágot elutasító, az evilági cselekvés lehetőségét tagadó álláspont nyilvánulna meg: a szociológus szerint a privilegizált rétegeknél általában olyankor bukkan fel ez a jelenség, amely végletes esetben a megváltásvallásosság formáját is öltheti, ha az érintettek meg vannak fosztva a politikai cselekvés lehetőségétől, vagy nem fűződik hozzá érdekük. (De az ezzel épp ellentétes esetben is fölbukkanhat ugyanez a jelenség, éspedig politikailag és társadalmilag mozgalmas időkben, az nem feltétlenül társadalmi-politikai problémákon való töprengés következtében.) 

Epiktétosz művei a most megjelent kötetben irodalmilag nagyon igényes stílusú, ugyanakkor a filozófiai korrektséget elsődlegesnek tekintő fordításban olvashatók magyarul. Az utószón kívül alapos jegyzetapparátus, fogalommutató és szakirodalmi bibliográfia is segíti az olvasót a szövegekben való tájékozódásban. 

Epiktétosz összes művei

Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta Steiger Kornél

Budapest: Gondolat, 2014.

(A további tájékozódáshoz javasolt irodalom):

Berlin, Isaiah, Henry Hardy, and Ian Harris. 2002. Liberty: incorporating four essays on liberty. Oxford: Oxford University Press.

Bloom A.D. 1987. The closing of the American mind. New York: Simon and Schuster.

Hadot, Pierre. 1992. La citadelle intérieure: introduction aux Pensées de Marc Aurèle. [Paris]: Fayard. 

Hardy, Henry: Isaiah Berlin’s inner citadel